Új viharfelhők Szöul felett (special)

X P.o.V.

            Kiskorom óta arra képeztek ki, hogy kém legyek. NSS ügynökként az volt a feladatom, hogy az országot veszélyeztető személyeket kiiktassam. Kezdetben nagyon nehéz volt alkalmazkodni, hiszen talán 4 éves lehettem, mikor először kaptam taekwondo leckéket. Eleinte azt kívántam, hogy öljenek meg, csak ne kelljen ezt a kínzást tovább folytatnom. S hogy miért pont én lettem kiválasztva? Én sem tudom a pontos okát, máig sem. Pedig már lassan 11 éve képeznek engem. Egyesek szerint azért, mert nagyon könnyen sikerült elsajátítanom a különböző fogásokat. Mások úgy vélik a gyors problémafelismerő és-megoldó képességem miatt…

            Most 25 vagyok. Jelenleg épp a főhadiszállásra tartok, ahol megkapom az új küldetésem főbb információit. Eddig csak azt tudom, hogy Japánba kell majd utaznom, ott leszek ”tégla”. A bázis a legnagyobb titokban működik, mélyen a föld alatt, ahova nehéz bejutni. A biztonsági rendszerbe minden dolgozó adata be van táplálva és több ellenőrző ponton keresztül lehet csak a tényleges épületbe bejutni. Retina-szkenner, ujjlenyomat-leolvasó… Egy szóval az összes létező high-tech cucc be volt szerelve. Megérkezve a főterembe, a főnök rögtön a lényegre tért…

     -Nos, remélem tudja, hogy nem lesz egyszerű dolga. Be kell épülnie a japán maffia tagjai közé. Az utóbbi időben gyanús tranzakciók folytak Japán és az USA között. Ennek felderítése érdekében kell mihamarabb kiutaznia. Íme, az aktája.

     -„Kamoshida Tadamasa, 27 éves. A szülei halálát követően a Yamaguchi klánhoz csatlakozik. Kimagasló eredményeket ért el a különböző lövő sportokban…”-olvastam fel hangosan az ismertetőt.

     -Nem kell kiselőadást tartania belőle, pontosan ismerem a tartalmát. Holnap indul.

     -Igenis, értettem.

Y P.o.V.

            A szüleim egy repülőbalesetben meghaltak Japán közelében. Egy helyi árvaházban nevelkedtem, ahonnan 5 éves koromban adoptált egy kedves idősebb házaspár, akik egész életükben szerettek volna egy lányt is, de sajnos csak fiuk született, egész pontosan 3. Mivel itt egy lánynak nem ártott, ha meg tudta védeni magát, így elkezdtem a küzdősportokkal foglalkozni, persze csak titokban. Nevelőszüleim csak a ritmikus sportgimnasztikáról tudtak.

Nagyjából 18 éves lehettem, mikor egy titokzatos alak felkeresett és magával vitt Koreába. Azt mondta, én eredetileg onnan származok. Ha csatlakozok a cégéhez, akkor segíthet megtalálni a szüleimet, akik nagy valószínűséggel nem haltak meg.

      -Yuki-chan! Yuki-chan! Akkor most itt hagysz minket? –jött oda hozzám a legfiatalabb fiú, Yamato.

      -Sajnálom, de igen. Muszáj. Viszont ígérem, hogy amint csak lehet, meglátogatlak titeket.

      -Vigyázz magadra, gyermekem! –lépett oda hozzám nevelőanyám és megölelt.

      -Úgy lesz. De most mennem kell. Köszönöm, hogy felneveltetek és azzá tettetek, aki most vagyok.

      -Mindig is a mi kicsikénk leszel, történjék bármi.

Elbúcsúztunk egymástól, én pedig beültem a rám váró fekete autóba, mely meg sem állt a reptérig…

4 éven keresztül kaptam a kiképzést, hogy olyan szintre fejlődjek, amin most vagyok. 23 évesen kaptam meg az első komolyabb küldetésem. Ismét vissza kellett mennem Japánba, ahol egy yakuza család, a Yamaguchik vezetője volt a célpontom…

Mi Ho Special

Bár a tényleges háború sikeresen lezárult, rám még vártak kisebb csaták. Nem alakult minden olyan simán, mint ahogyan azt én szerettem volna. Mikor végre úgy tűnt, hogy eredményesen átjutott Siwonnal a kapcsolatom a nehézségeken, akkor jöttek az újabb bökkenők…

            Pár héttel a béketárgyalások után úgy döntött, hogy itt az ideje bemutatnia a szüleinek, mint a barátnőjét. Napokon keresztül idegeskedtem, hogy mit fognak hozzám szólni… Elsősorban nem is a kinézetemben voltak kétségeim, sokkal inkább a ”fajtámmal”…

      -Nem vagyok biztos, hogy képes vagyok elmenni hozzájuk. Mi lesz, ha tiltják majd ezt az egészet?

      -Ne parázz már teljesen feleslegesen! Jó fejek és meg fogják érteni. –lépett oda hozzám Siwon és megölelt.

      -Ha te mondod… Melyik nap megyünk?

      -Péntek reggel indulunk és vasárnap jövünk vissza. Talán addig egyetlen szellemecske sem akar rosszalkodni.

      -Dinka. Inkább induljunk, mert a többiek már várnak.

Igen, a mi kis kommandónk immár legális keretek között működött. Mi Jun és Min Ha az elméleti oktatásért voltak felelősek. Siwon, Micky a megfelelő tréning programok kidolgozásában és alkalmazásában segédkeztek. Gaby Ji Naval együtt pedig a hírszerzők vezetését vállalta el. Én meg hol itt, hol ott szálltam be. Ahol épp kellett a segítségem, oda mentem. Bár leginkább a terepen dolgoztam. Most is épp egy vízszellem ügyén dolgoztunk, több-kevesebb sikerrel. A helyi tavak környékéről folyamatosan tűntek el a férfiak, minden nyom nélkül. Mint kiderült, egy vízszellem áll a dolgok hátterében, aki lecsábítja a férfiakat a tavak mélyére, ahol eleinte elhiteti velük, hogy képesek a víz alatt lélegezni, de az apró játszadozás végén mind megfulladnak. Ezek a szellemek általában olyan nők voltak életükben, akik csalódtak a szerelemben, ezért járnak vissza kísérteni. Egyik alkalommal majdnem elkaptuk, de kicsúszott a kezeink közül. Ám a keresését most pár napra fel kell függesztenem…

            Végre elérkezett a péntek reggel. Bepakoltunk a kocsiba és elindultunk Siwon szüleinek házához. A kezdeti nyugalmam egyre inkább eltűnni látszott, ahogy egyre közelebb értünk úti célunkhoz. Idegesen kezdtem tördelni, szorongatni a kezem…

       -Hogy van az, hogy egy szellemmel szemben állva sem vagy ennyire izgulós, mint most? –fogta meg kezeimet, miközben az utat figyelte.

       -Nem tudom… De igyekszek megnyugodni…tényleg…

       -Oké, de gyorsan, mert kb. 5 perc és megérkezünk.

       -Mi? Máris? –nyeltem egy nagyot, majd lehunytam a szemem, hátha ezzel sikerül kicsit összeszednem magam.

Pillanatokon belül valóban a háznál voltunk. Hatalmas épület előtt parkolta le a kocsit. Alig akartam elhinni, hogy ebben valóban laknak emberek. Tudtam, hogy gazdagok, de hogy ennyire…

       -Menj csak előre, én is mindjárt megyek, csak kiszedem a csomagokat.

       -De…

       -Nahát, szervusz! Te lennél Mi Ho-ssi? –lépett oda hozzám egy fiatal hölgy.

       -Jó napot! Igen, én vagyok Goo Mi Ho. –hajoltam meg illedelmesen. Örülök, hogy megismerhetem.

       -Részemről a szerencse! A nevem Choi Na Rae. A fiam merre kószál?

       -Épp a bőröndöket szedi elő a csomagtartóból. Azonnal jön ő is.

       -Értem, akkor addig gyere beljebb.

Bólintottam, majd követtem őt be a szinte gigantikus lakba. Hosszú márványlépcső vezetett az emeltre, ahol feltételezem a hálószobák voltak. Lent egy ízlésesen berendezett, pasztellszínű nappali volt szintén márvány kandallóval. A konyha pedig egybe volt nyitva az étkezővel.

       -Meseszép a ház.

       -Örülök, hogy tetszik. Remélem, mostantól sűrűbben látunk majd erre téged is.

       -I-igen, én is remélem.

       -Siwont hol hagytátok? –jött oda hozzánk egy férfi… le sem tagadhatnák egymást…

       -Itt is vagyok. –érkezett a válasz a hátunk mögül.

       -Csodás. Mivel mindenki itt van, azt javaslom, üljünk le egy csésze tea társaságában beszélgetni.- ajánlotta fel Na Rae.

       -Rendben.- mondta az apuka.

       -Nos, kedvesem, mi is a neved?

       -Oh, elnézést. Valóban nem mutatkoztam be. A nevem Goo Mi Ho.

       -Goo? Úgy érted, az édesanyád…

       -Igen. Az édesanyámat Goo Mi Ranak hívják.

       -Akkor, ha nem tévedek, te is egy vagy közülük.

       -Valóban. Jól gondolja, én is gumiho vagyok. Remélem, ez nem jelent problémát.

       -P-persze, hogy nem. – válaszolta, de érezni lehetett rajta, hogy nem volt biztos benne.

       -Mi? Hogy te is róka vagy? –nézett rám meglepetten Na Rae.

       -Ne támadjátok le egyből. Ő nem olyan, mint amilyenre gondoltok. –igyekezett megvédeni Siwon.

        -Fiam, miből gondolod, hogy később nem lesz ő is vérszomjas gyilkos? –vetette fel Na Rae.

        -Soha nem lennék képes megölni senkit. Főleg nem olyat, akit szeretek. Miért gondolja mindenki azt, hogy csak azért, mert gumiho vagyok, akkor feltétlenül vadállatként is viselkedek. Akárhányszor azt hiszem, hogy végre nyugtom lehet, valaki mindig előjön ezzel. Elegem van! –hirtelen felálltam a kanapéról és kirohantam a kertbe, ahonnan könnyedén kijuthattam a természetbe.

        -Gratulálok! Miért nem tudjátok őt úgy elfogadni, ahogy van? Tényleg soha nem ölt meg senkit, pedig számtalan lehetősége lett volna rá. Még a nagynénjét is életben hagyta, pedig ő elrabolta és fogva tartotta. Komolyan nem értelek titeket… -kelt ismét védelmemre Siwon.

         -De fiam, hogy beszélhetsz így velünk?

         -Sajnálom, anya, de ez az igazság. Tudom, hogy fura… De… Én tényleg szeretem őt, annak ellenére, hogy üldöznöm kéne.

         -Siwon, komolyan gondolod ezzel a lánnyal a dolgokat?

         -Édesapám. Ha nem tenném, akkor már rég megölhettem volna.

         -Ez igaz. Sőt, ő az első lány, akit elhozott hozzánk is. Ez már csak jelent valamit. –mondta az édesanyja.

         -Te sem akarhatod, hogy valaki olyannal legyek, akit nem szeretek.

         -Van egyéb érved is, hogy miért engedjem meg?

         -Tényleg érvelnem kell mellette? Nem elég az, hogy fontos nekem. De ha minden áron kell valami… Ő volt az, aki az életét is kockázatta az ország egyesítéséért. Beutazta a fél világot, csak hogy embereket keressen, akik mellénk állnának. Megfelel?

         -Még mindig nem bízok meg benne teljes mértékben… De ha te boldog vagy vele, legyen. Nem állok közétek.

         -Köszönöm!! Most viszont mennem kell. Meg kell találnom.

         -Itt vagyok. El sem mentem… Csak a kertben voltam, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem.

         -Akkor hallottál mindent??

         -Melyik mindenre is gondolsz? Persze, hogy az egészet hallottam. Remek füleim vannak, emlékszel?

         -Nos, kedves Mi Ho… -fordult felém Leeteuk- Remélem, hamarosan tényleg a családunk tagjaként üdvözölhetlek téged.

         -Úgy gondolom, ez nem csak rajtam múlik majd. De köszönöm, hogy megértenek engem és elfogadnak annak, ami vagyok. –válaszoltam, miközben Siwon felé tekintgettem vigyorogva.

         -N-ne célozgass!

A péntek délelőttöt leszámítva remek időt töltöttünk együtt. Vasárnap este értünk haza Szöul belvárosába. Örültem, hogy végre megint a saját lakásomban lehetek…

Hétfőn megint folytatódott a hajsza a vízszellem után, még mindig sikertelenül. Hajszoltuk őt tóról tóra, folyóról folyóra, de semmi. Hónapokon keresztül rohangáltunk utána. Mikor már azt hittük, teljesen reménytelen a helyzet, akkor jött a váratlan fordulat… Az egyik tanoncunk valamilyen csodával határos módon elkapta a nőt… Végre pihenhetünk!!

            Május végén járhattunk, mikor egyik este Siwonnal úgy döntöttünk, ideje egy kicsit lazítani. Elegánsan kiöltöztünk és egy gyertyafényes vacsora mellett merengtünk a múltunkon, a jelenünkön és a lehetséges jövőnkön…

        -Tudod, tényleg nagyon jól esett, hogy akkor mellém álltál a szüleiddel szemben. Végre úgy éreztem, hogy számíthatok valakire. Hogy van mellettem valaki, aki megvéd és gondoskodik rólam.

        -Nem véletlenül tettem. Nem akarlak elveszíteni az ő előítéleteik miatt. És… -itt valamiért megállt, majd nyelt egy nagyot…

        -Valami baj van? Olyan furán viselkedsz…

        -Én… Csak… Ez nehezebb, mint gondoltam… Nos, már egy ideje fogalmazódik bennem ez az egész, csak elég sok dolog történt mostanában, ami megakadályozott abban, hogy véglegesen el tudjam határozni magam. Tudom, hogy nem indult túl fényesen a kapcsolatunk, de most úgy tűnik, hogy sikerült normális vizekre eveznünk. Szóval e kis monológom lényege az lenne, hogy… Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

        -E-ez most komoly? Nem viccelsz? Te jó ég! Persze, hogy igen. –örömömben szinte a nyakába ugrottam… De rájöttem, hogy itt talán mégse kéne… Közelebb jött, az ujjamra húzta a gyűrűt, majd egy csókkal pecsételte meg az egyezséget.

Augusztusban meg is tartottuk az esküvőt, ahol az egész család és minden barátunk ott volt. Az egyetlen apróbb bökkenőt a lagzi során felbukkanó újabb arkangyal jelentett csak, de őt Mickyék gyorsan lekapcsolták…

            Pár éven belül 3 új taggal bővült már így is nagy családunk. Két fiunk született Jo Mi és Kibum. Egyikük sem örökölte a képességeimet, mondhatni hál’ Istennek. Bár nekik is nagyon örültem, de talán Yoo Binnek még inkább. Olyan, mint egy kis angyal. Hogy ő is gumiho lett-e, azt még nem tudni, de néhány éven belül kiderül…

Köszönöm, hogy nyomon követtétek életemet, küzdelmeimet és győzelmeimet!! Ki tudja, talán még találkozunk…^^

Min Ha Special (18+)

     -Ha még egyszer ilyet teszel velem, én esküszöm, hogy tollanként tépem ki a szárnyaidat!!-ordítottam, miközben szinte az összes erőt kiszorítottam kezéből. S hogy minek köszönhető ez??? Hagy meséljem el nektek…^^

            Minden körül-belül kevesebb, mint 1 éve történt… 2 hónappal a háború lezárása után… Épp a parkban sétáltunk, mikor elkapott minket egy tavaszi zivatar. Mivel nem akarta, hogy megbetegedjünk, így felajánlotta, hogy menjünk fel hozzá, ad váltás ruhát és meg tudok száradni. Kicsit megijedtem, hogy esetleg hátsó szándékai lehetnek, de megnyugtatott, hogy semmi ilyenről nincs szó. A lakás tágas volt, gyönyörű és modern.

      -Menj csak nyugodtan és tusolj le, a fürdő jobbra a második ajtó. Mire kijössz, keresek neked valamit, a mit felvehetsz.

      -Rendben, köszönöm. –válaszoltam, majd elindultam a helyiség felé. Belépve az első dolog, amire felfigyeltem egy nagy üvegfalú zuhanykabin volt. Megszabadultam ázott ruháimtól, megnyitottam a meleg vizes csapot és fürdeni kezdtem… Csak a tusolás végén vettem észre, hogy elfelejtettem törölközőt kérni… „Most mit csináljak?” –gondoltam kétségbeesetten. Jobb ötletem nem volt…

      -Ömm… Micky!!

      -Tessék, mondd. Valami baj van? –szaladt az ajtóhoz.

      -Tudnál hozni valamit, amivel megtörölközhetek? Elfelejtettem kérni…

      -Uhh… P-persze, mindjárt adok. –mondta kissé zavartan. Egy perccel később csak azt vettem észre, hogy a résnyire nyitott ajtón próbál benyújtani két türcsit.

      -K-köszi, és bocsi a kellemetl…-miközben igyekeztem megköszönni a textíliát, túl erősen húztam meg azt, így az ajtó kinyílt, Yoochun pedig a fürdő padlóján landolt. Hirtelen csak arra volt időm, hogy magam elé rántsam az anyagot… Ott álltam előtte egy szál vékonyka lepelben… Ő kezdetben csak óvatosan pillantgatott fel…

       -Mmm… Ki tudnál menni? Szeretnék felöltözni.

       -J-jaaa… Persze, bocsi. Ám túl nagy lendülettel indult meg… Elcsúszott a vizes kövön és visszalökött a zuhanyrózsa alá, majd a csapot is véletlenül megnyitotta, mert nem akart rám esni, így a falnak támaszkodott… A már eleve nedves ruháján szinte villámgyorsan szaladtak végig a cseppek… Ahogy nyakamba szuszogott, az teljesen felforrósította egész testemet… A változást ő is észrevette, így szép lassan puszilgatni kezdte arcomat, haladva ajkaim felé. Mikor elérte azokat, óvatosan szívogatni kezdte őket, előbb az alsót, majd a felsőt is… Nem bírtam tovább, kezeimmel, melyekkel eddig a törölközőt fogtam, mellkasát kezdtem simogatni, megszabadítva őt ingétől… Ő, látva fedetlen testemet szintén akcióba lendült. Végighúzta ujjait a nyakamtól indulva, át a mellkasomon, végig a hasamon, meg sem állva szeméremdombomig. Elérve azt először egyik ujját használta, később pedig már kettővel kényeztetett.

Szép lassan róla is lekerült az összes ruhadarab… A meleg víz lecsapódott az üvegen, így az bepárásodott… Mikor mindketten készen álltunk, ő nekidöntött a falnak, felemelte egyik lábam és belém helyezte addigra kemény férfiasságát. Éreztem, hogy kisebbik énje teljesen megtölti hüvelyemet… Óvatosan mozogni kezdett, melynek hatására én nyögdécselni kezdtem… Az egyre gyorsabb tempót egyre több és hangos sóhaj követte…

        -Éénnhh… Elm…Áhhh…-sikítottam fel. Az utolsó mozdulatot követően mindketten feljutottunk a csúcsra… Elengedte lábamat és egy végső csókkal pecsételte meg esténket. Gyorsan letusoltunk, száraz ruhát vettünk, majd ágyba bújtunk és szinte azon nyomban el is aludtunk.

*9 hónappal később*

        -Ne aggódj drágám! Mindjárt vége…

        -Ha még egyszer ilyet teszel velem, én esküszöm, hogy tollanként tépem ki a szárnyaidat!!-ordítottam, miközben szinte az összes erőt kiszorítottam kezéből. Pár perccel később a második baba is megszületett. Ikerfiúk, az egyik Min Hwan, ő az idősebb. A második pedig Min Su. Mindketten halandók, egészen addig, míg meg nem halnak. Utána esélyesek csak arra, hogy angyalok legyenek. De inkább maradjanak erő nélkül, minthogy el kelljen viselniük az elmúlás fájdalmát.

            Boldog házasságban neveljük őket. Természetesen a kommandónkat nem hagytuk el, ugyanúgy aktív tagjai vagyunk a társaság életének.

Remélem, még találkozhatunk!! Annyeong!! ^^

Gaby Special (18+)

Miután minden zűrzavarnak vége lett, az összes ”vendégmunkás” hazament… „Végre egy kis nyugalom” –gondoltam magamban… De egy hónappal később üzenetet kaptam, hogy szükség lenne rám… pont rám… A levél Amerikából jött, a feladó pedig nem volt más, mint David.

„Szia! Úgy hallottam, hogy te angyalként képes vagy felfedni a lények valódi alakját. Ebben lenne szükségem a segítségedre. Van egy alak, akiről nem igazán tudjuk eldönteni, hogy mi. Ezért jó lenne, ha mihamarabb ide tudnál jönni. Várom mielőbbi válaszod. David”

Gyorsan megbeszéltem a kis csapattal az elkövetkezendő időszak terveit. Mivel nem volt semmi extra teendő, ezért elutaztam Davidhez. Kijött elém a reptérre, út közben pedig elmondta a részleteket, amiket nem ártott tudnom…

        -Nos…-kezdett bele mondandójába- Carlnak hívják. Eleinte úgy tudtuk, hogy ő is hozzánk hasonlóan vérfarkas, de az utóbbi időben nagyon furán viselkedik…

        -Mit jelent az, hogy furán??

        -Egyik nap két haverunk hülyéskedett, és egyikük megsebesült. Semmi komoly, de Carl szinte rávetette magát…

        -Rávetette? Előfordult ilyen korábban is?

        -Nem, még soha.

        -Nem volt olyan, hogy eltűnt napokra?

        -Én nem tud… Most, hogy mondod, nemrég eltűnt kb. 4 napra. Mégis mit jelent ez?

        -Gondolkozz egy kicsit. Általában hány nap kell ahhoz, hogy egy vámpír által megharapott személy átváltozzon?

        -3, de mié… Azt ne mondd, hogy…

        -Nagy a valószínűsége, hogy egy hibriddel állunk szemben.

        -De ez hogyan lehetséges???

        -Hidd el, rengeteg mód…-ekkor egy fura hang zavart meg minket-Mi volt ez a hang?

        -Azt én is szeretném tudni. Mintha a motortérből jött volna. Kimegyek és megnézem.-mondta David, majd kikászálódott a járműből.

        -Úgy néz ki, lerobbantunk. Ide tudnád adni a mobilom, hogy hívjak segítséget?

        -Persze, de nem hiszem, hogy itt lesz térerő…

        -Egy próbát megér, nem?-pár perccel később- Negatív, semmi jel sincs itt a semmi közepén.

        -Remek…-fintorodtam el- Akkor most mit csináljunk? Itt kint mégsem maradhatunk…

        -Mást nem igazán tehetünk… Ha csak, kapcsolatba tudsz lépni valakivel?

        -Ha angyal, akkor van rá esély, egyébként nem… De mi van a többi farkassal? Ők?

        -Ekkora távolságból lehetetlen. Angyalról pedig én még nem tudok a környéken. Akkor úgy tűnik, itt ragadtunk… A kocsi hátulját használhatod ágyként, én majd alszok elöl.

Nem akartam beleegyezni, de nem volt más választásom. Az autó rakterét átalakítottuk úgy, hogy használható legyen… Kerestünk pár pokrócot is, hogy meg ne fagyjunk az éjszaka alatt. Miután sikerült ”megágyazni”, mindketten leültünk hátul és beszélgetni kezdtünk…

        -És… Mióta tudod, hogy farkas vagy?

        -Nagyjából 12 lehettem, mikor apám elmondta nekem… És te mióta repkedsz?

        -Ez azért elég fura megfogalmazás, de kb. azóta a nap óta… -csuklott el a hangom.

        -Hmm… Melyik nap?

        -Tudod, a magamfajta glóriások nem csak úgy születnek, mint a normál emberek. Valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy egy újabb őrangyal megkezdhesse tevékenységét…

        -Csak nem…

        -De… 16 éves koromban halálos balesetet szenvedtem… Nem is igazán balesetet, sokkal inkább gyilkosság áldozata lettem… Mivel még nem jött el végleges távozásom ideje a földi világból, így kaptam egy új esélyt. Visszatérhettem, egy feltétellel… Személyiséget kell változtatnom. Így lettem Noraból Gaby, és emberből őrangyal.

         -Nem lehetett könnyű…-súgta a fülembe miközben szorosan magához ölelt. Pár pillanatig jól is esett, de aztán hirtelen ellöktem magamtól…

         -Várj, ezt nekem nem szabad… Nem kötődhetek emocionálisan egyik pártfogoltamhoz sem…

         -Ki mondta, hogy védened kell? Csak segítesz egy ismerősnek, vagy nem?

         -Ez igaz, de ak…-hirtelen mindkét kezével megragadta arcom és megcsókolt. Sosem éreztem előtte ilyet, mintha ezernyi apró pillangó repdesett volna gyomromban. Addig-addig szívogatta, nyalogatta ajkaimat, míg végül nem tudtam tovább tartani magam, beengedtem nyelvét számba, mely egyből keringőt kezdeményezett az enyémmel. Perceken keresztül csak ajkaimat kényeztette, majd egyik kezével hátamat kezdte cirógatni…

          -Ne, állj…-löktem arrébb- ezt nem szabad.

          -Miért? Mi rossz van abban, ha egy nő és egy férfi…

          -Csak nem lehet. Nem helyes, ha egy angyal, mely tulajdonképp a tisztaság és jóság jelképe, ilyet tesz egy alvilági lénynek tekintett vérfarkassal…

          -Hidd el, nem ettől fog összedőlni a világ. De ha ennyire nem akarod, én nem erőltetem…-mondta, s előremászott az anyósülésre.

Órákon keresztül ültünk csöndben… Én a tetőablakon keresztül a csillagokat bámultam, ő meg… nem is tudom mit csinált… Mikor odakúsztam, hogy megnézzem, már aludt. Nem akartam felébreszteni… Valamiért elkezdtem egyre közelebb hajolni hozzá… Nem tudtam miért, a testem önálló életre kelt, nem tudtam kontrolálni. A kormányra támaszkodtam, de ez rossz ötlet volt… Véletlenül megnyomtam a dudát, melynek éles hangjára felébredt és meglátta, hogy csak pár centi választ el tőle. Kapott az alkalmon, és ismét megcsókolt. Most viszont nem ellenkeztem és visszacsókoltam. Az apró puszikat egyre hevesebb nyelvcsata követte, míg végül ismételten a kocsi hátuljában kötöttünk ki mindketten. Mintha valamitől teljesen megőrültem volna, elkezdtem megszabadítani őt felesleges ruhadarabjaitól. Mikor az ingét gomboltam ki, felfedeztem rejtett kincsét… Szó sem volt agyon gyúrt kockákról… Pont annyira volt csak kidolgozva, amitől megmaradt egy icipicit mackós feelingje. Apró csókok ezrével árasztottam el őt fentről lefelé haladva, míg el nem értem kisebbik énjének közelébe… Ekkor azonban hirtelen maga alá fordított…

          -Most én jövök. -vigyorodott el kajánul majd lehúzta rólam a ruhámat… Egy szál fehérneműben feküdtem előtte…

           -Gyönyörű vagy. –mondta s egy forró csókot lehelt ajkaimra, közben pedig egyik kezét használva lent is kényeztetni kezdett…Mikor éreztem, hogy már majdnem a csúcson vagyok, ismét magam alá tessékeltem, megszabadítottam a ”kis Davidet” az őt rejtő textíliáktól, majd kisebb előmunkálatokat követően besegítettem péniszét hüvelyembe. Szép lassan mozogni kezdtem… Ő a fenekembe markolt, utána pedig a hátamat kezdte simogatni… Egyre gyorsabb tempóra kapcsoltam, melynek hatására ő egyre hangosabb nyögéseket hallatott… Pár lökéssel később mindketten elélveztünk… Éreztem, ahogy meleg nedve szétterjed bennem…

           -Köszönöm, hogy te voltál az első. –mondtam, majd begubóztam az egyik pokrócba.

           -Szíves… Mi?? Én voltam neked az első?

           -Most mit vártál egy olyan lánytól, aki 16 évesen meghalt.-néztem rá kissé gúnyosan.

           -Az oké, de miután visszatértél… Senki???

           -Nem volt megfelelő partner, meg sok volt a munka. De min vagy úgy kiakadva??

           -Semmin… Csak ahhoz képest, hogy ez volt az első…Hmm, hogy is mondjam…

           -Tudod mit, inkább próbáljunk meg aludni. –javasoltam és hátat fordítottam neki a szűkös hely ellenére-Jó éjt!-tettem hozzá végül.

           -Neked is! –válaszolta s hozzám bújt.

Másnap reggel, miután találtunk segítséget…pontosabban az talált meg minket…azonnal tovább is indultunk, mintha mi se történt volna. Carlról bebizonyosodott, hogy hibrid… Ezért likvidálni kényszerültek…

 Mielőtt visszautaztam volna Szöulba, David megkérdezte, hogy nem maradnék-e inkább vele Amerikában. Nem tudtam hirtelen válaszolni, így időt kértem… Fél év múlva véglegesen kiutaztam Davidhez. Azóta 3 év telt el… Összeházasodtunk és van két gyermekünk. Egyikük őrangyal, Danielnek hívják. A másik pedig kislány, Laura a neve és egy édes kis szőrgombóc… Természetesen, ha valami gond van Mi Hoéknál, azonnal megyünk segíteni. ^^

Ji Na Special

A háború lezárása után alig vártam, hogy végre ismét láthassam a testvéremet. Bár csak apánk a közös, én mégis úgy szeretem őt, mintha teljes mértékben rokonok lennénk. Sose gondoltam volna, hogy én valaha is rendőr, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló leszek felnőttként. Minden akkor kezdődött, amikor elszakítottak a testvéremtől…

            Kezdetben az egész családunk békességben élt. Apánk és az én édesanyám angyalok voltak, Woo Jong mamája pedig farkas. Általában egy emberen csak egy ”fajta” jegyei mutatkoznak meg, de Wooval ez nem így történt, ő mindkét lény sajátosságaiból örökölt. Ezért sosem tudott igazán beilleszkedni egyik társasághoz sem. Egyedül én álltam mellette azokban az időkben, amikor a legnehezebb volt neki. Talán ezért is kötődik hozzám a leginkább a családból. Mikor az anyukája végleg elhagyta őt, teljesen magába zuhant, és egyre inkább közelített a bűnözés világa felé. Aztán az én anyukám és az édesapánk is itt hagyott minket egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően. Csak mi ketten maradtunk egymásnak. Végül, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra, akkor szakított minket el az élet. Ő Amerikában maradt, engem pedig egy hajó Koreába hozott. Attól a naptól kezdve teljesen egyedül éreztem magam. Nem volt egy barátom sem. Az egyetemen újságírás szakra jártam, mert úgy gondoltam, ezzel hamar elég pénzt tudnék szerezni ahhoz, hogy hazamenjek. Ám ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam.

           Egyik nap épp az egyik bevásárló központban bóklásztam, mert cipőt kellett találnom az új címlap kollekcióhoz. A nagy kutatásban teljesen elmerültem, mikor hirtelen valaki odalépett hozzám…

     -Szia! Nagyon tetszik a cipőd. Prada??-szólított le egy hosszú, szőke hajú lány.

     -Szia! Nem, Gucci.

     -Ohh, valóban…Akkor tévedtem…

     -Semmi gond. Amúgy a nevem Shin Ji Na. A W Korea divatrovatának vezető újságírója vagyok.

     -Azta. Engem hívj csak Gabynek. Van kedved meginni egy kávét?

     -Persze. A Starbucks itt van a közelben.

A kávé mellett jobban megismertük egymást. Nagyon kedvesnek tűnt Gaby, annak ellenére, hogy most találkoztam vele kb. fél órája. Egyetlen furcsaság volt csak, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Nagyon erős energia vette őt körül. Lehetséges, hogy ő is egy lény? Mivel nem voltam biztos a dolgomban, így inkább nem faggatóztam.

            Nem sokkal később valahogy északra keveredtem. Ott csatlakoztam Mi Rae és Hankyung mozgalmához, mely a lények kiirtását szorgalmazta. Azt mondták, ha segítek nekik, akkor nem csak az én életemet, de testvéremét is meghagyják, sőt, segítenek megkeresni is. Belementem, mert mindennél jobban vissza akartam kapni a bátyámat.

De hazudtak! Csak kihasználtak engem. Ezért is szóltam Mi Hoéknak, hogy készüljenek fel. Bár ők úgy gondolták, hogy áruló vagyok… Egy kicsit igazuk is volt, de nem teljes mértékben. Végül mégis a jó oldalon kötöttem ki, így megkaptam azt, amire igazán vágytam… Woo Jongot ismét magam mellett tudhattam…

            Azóta sok minden nem változott meg. Még mindig külön élünk, de már nincsenek akadályozó tényezők. Woo az Amerikába gyakorlatra küldött újoncainkat felügyeli, és minden nap jelentést küld róluk. Én itt maradtam Koreában és Gabyvel együtt a hírszerzési osztályt vezetem, persze csak titokban. A fő állásom még mindig az újságírás. Nagyon örülök, hogy ilyen fontos feladataim is vannak, hiszen nem mindennap menthet meg az ember –vagy épp az angyal- egy országot…^^

Mi Jun Special

A háború utolsó napján súlyosan megsérültem… Élet és halál közt lebegtem… Nem mertem reménykedni abba, hogy megmaradok, hiszen ennek az esélye csak egy picurka hajszállal volt egyenlő. A tőr, mellyel megtámadtak, az egyik legrosszabb helyen talált el…

         -Mi Jun-ah!! Kérlek, ébredj fel! Ne tedd ezt velem és anyuval…-hallottam húgom hangját és éreztem remegő, ugyanakkor melegséget sugárzó kezét az enyémen. Lassan elkezdtem kinyitni szemeimet, de eleinte minden nagyon homályos volt…

         -M-mi történt? Hol vagyok?-kérdeztem akadozva.

         -Mikor próbáltál engem megvédeni, leszúrtak téged és kórházba kerültél. Annyira aggódtam érted!!-borult a nyakamba könnyeivel küszködve. Mi Ho mindig igyekezett magát erősnek mutatni, nemcsak mások, de előttünk is… Talán ez az első alkalom, hogy ilyen gyengének és védtelennek látom…

         -Mióta fekszek itt?

         -2 napja. Nem csodálom, hiszen rengeteg vért veszítettél…

         -A többiekkel mi van? Jól vannak?

         -Kisebb karcolásokat és horzsolásokat leszámítva igen… Te voltál közülünk az egyetlen olyan, aki komolyabban megsérült. Ekkor lépett be a doktor úr és néhány nővérke…

         -Jó napot! Jöttünk a szokásos vizsgálatok miatt. Ki tudna fáradni egy kicsit?-kérték meg Mi Hot.

         -Természetesen. Nemsokára jövök visza.-kacsintott, majd pillanatok alatt eltűnt a teremből.

Mikor negyed órával később visszajött, már nem ugyan azt a Mi Junt találta az ágyban fekve…

         -Na?? Mit mondott a doki??-érdeklődött.

         -Nagy a valószínűsége, hogy… -csak bámultam előre üveges tekintettel.

         -Hogy mi??? Valami rosszat mondott talán???-ült le fekhelyem szélére.

         -Még nem biztos, hogy végleges… Talán csak átmeneti…

         -Naaa, bökd már ki!!!

         -Úgy néz ki, hogy deréktól lefelé lebé…lebénultam…

         -Az nem lehet… Hogyan???

         -A kés rossz helyen talált el… Ennyi az egész.

Mi Ho nem mondott semmit, csak magához húzott. Vagy 5 percen keresztül ültünk így, mikor valaki kopogtatott az ajtón…

         -Ki lehet az?-kérdeztem tesómat.

         -Volna pár tippem…-kuncogott halkan. Ekkor kinyílt az ajtó, és a mi kis kommandónk tagjai léptek be rajta szép sorban…

         -Ti meg…

         -Én hívtam őket ide, amíg vizsgáltak téged.

Órákon át beszélgettünk mindenféle hülyeségről, mikor végre belekezdtem mondandómba…

         -Szóval… Valamit el kell mondanom… Úgy néz ki, hogy…-itt nyeltem egy nagyot- nem fogok tudni többé járni, mert deréktól lefelé nem érzek semmit…

         -Az a szemét *********!!!-szólalt meg Gaby.

         -Lehet már tudni, hogy végleges vagy esetleg csak átmeneti bénulásról van-e szó?-érdeklődött Min Ha.

         -Még nincsenek meg a pontos eredmények, de nagy valószínűséggel örökre tolószékhez leszek kötve…Ezért jobb, ha már most elkezdtek keresni egy új tagot a helyemre…

         -Erre még csak ne is gondolj!!-vágta rá Gaby- Esetleg bővítjük a csapatot, de tőled nem válunk ám meg ilyen könnyen. Erre mindenki csak egyetértően bólintott…

         -Köszi, ez igazán jól esik. De mégis mit kezdenétek egy félig nyomorékkal??

*Pár hónappal később*

Mivel állapotom nem változott, így az orvosok véglegesnek ítélték bénulásomat… Életem végéig tolószékhez leszek kötve… De nem keseredtem el annyira, hisz tudtam, a barátaim mellettem állnak majd és segítenek, amiben csak tudnak… Visszaköltöztem anyánkhoz, így sokkal könnyebb volt minden… S hogy ki lett a bandánk új tagja?? Talán nem is annyira meglepő módon Ji Na töltötte be helyemet, legalábbis ami a harcos részeket illeti. Én pedig oktatással foglalatoskodtam.

            Habár a háború számomra nem teljesen happy end-el ért véget, én mégis örülök, hogy továbbra is hasznos lehetek az embereknek.

1. széria 6.évad 12.rész (Final)

Reggel, mikor felkeltem rögtön az ágyat kezdtem tapogatni, de…sehol senki. Megdörzsöltem a szememet és körülnéztem. Az éjjeli szekrényen egy csésze kávé és egy cetli várt… „Sürgősen be kellett mennem a bázisra. Te is gyere, amint tudsz. ;) „-ez állt a fecnin. Gyorsan felhörpintettem az italt, letusoltam, magamra kaptam valami laza ruhát és azonnal indultam is az állomásra.

        -Itt meg mi folyik?-kérdeztem Gabyt- Mi ez a felfordulás??

        -Az északiak megkezdték a végső támadást…Mindenki készenlétben áll.

        -Pierre és a többiek megérkeztek már??

        -Igen. Menj, Siwon már vár a többi vezetővel együtt a nagy tanácsteremben.

Alighogy odaértem, szinte rögtön el is kezdték a megbeszélést…

        -Yesung,Je Sunnal együtt azonnal készítsétek fel az orvosi részlegeket. Szükségünk lesz rájuk.

        -Rendben.-válaszolta Yesung.

        -Kyuhyun, tiéd a határ menti csapatok vezetése. Heechul, te menj és segíts neki.

        -Mióta lettél ilyen parancsolgatós??-kérdezett vissza Heechul.

        -Én a helyedben nem azzal törődnék, hogy ki kért a cselekvésre, hanem csinálnám, amit mondott…-szóltam közbe.

        -Mi Ho, kérlek…-nézett rám Siwon- hagyd rá és inkább igazítsd el a farkasokat.

        -Rendben, ha ezt akarod…

        -Ohh, és még valami. Mondd meg Min Hanak, ha valami gáz van, a hószellemek feladata a még életben lévők biztonságos elszállítása…

        -Oké, de… Mindegy, hagyjuk.-ezzel kimentem és elmondtam mindenkinek a tudnivalókat.

*pár órával később*

Életünk legnagyobb és legnehezebb csatája állt előttünk… Az összes csapat, vezetőikkel az élükön, felsorakozott a kijelölt helyen…Aztán minden figyelmeztetés nélkül az északiak megindították a támadást…Hatalmas porfelhő lepte el az egész területet, Min Haék segítségével azonban ez a probléma hamar megoldódott…Egy kis csapadék csodákra képes. Míg én az esőt figyeltem, addig egy északi vadász valahogy a közelembe férkőzött…Talán az ő szagát is elmosta az eső…Hátulról akart megtámadni,de… Mi Jun közénk ugrott, így a késszúrás őt találta el…

        -Te jó ég!! Mi Jun!!!-kiáltottam fel. Ahogy megfogtam a hátát, rögtön vérben úszott a kezem.

        -M-menj és harcolj, engem pedig hagyj itt…-mondta alig hallható hangon.

        -Hogy tehetném meg ezt, hisz a nővérem vagy…

        -Miattam nem veszíthettek…Tünés!!!

        -Nem, veled maradok…Gaby!! Hol vagy?? Segíts, kérlek!!

        -Uram Is…Itt meg mi történt???

        -Majd elmondom, de most vidd Je Sunékhoz, lássák el azonnal.

        -Rendben, te pedig menj és intézd el őket.

        -Az lesz. Nem hagyom, hogy büntetlenül megússzák.

Pár perccel később már az első sorokban küzdöttem az ellenséggel…Hol jobbról, hol balról rontottak rám, de nem hagytam, hogy legyőzzenek… Egyik pillanatban pedig nem mással találtam magam szembe, mint Jae Hwaval.

        -Nahát, te még élsz?-lepődtem meg.

        -Nem rajtad múlt…-húzta fel egyik szemöldökét.

Nem tétováztunk tovább, egyből egymásnak estünk… Nem akartam megölni, de…Ott volt bennem az a tüske… Mi Jun megsebesült…

        -Mire vársz még, Mi Ho??-szólt közbe Ji Na.

        -Te hogy kerülsz ide? Nem ide vagy beosztva.

        -Tudom, de jöttem segíteni…Rád fér, hidd el…

       -Oké, de mi lesz a bátyáddal?

       -Megbeszéltem vele, ő engedte meg.

Több sem kellett nekünk, együttes erővel támadtuk Jae Hwat. Eközben úgy tűnt, vesztésre állunk…Ekkor azonban, szinte a semmiből előkerült egy hatalmas csapat őr- és arkangyal…

       -Ezek meg kik, és hogy kerültek ide??-kérdezte Kyuhyun meglepetten.

       -Egy kis segítség, tőlem.-válaszolta Ji Na- Szóltam pár havernak.

Az új csapat érkezésével sikerült visszaszorítanunk az ellenséget az északi határon túlra…Létszámuk jelentősen lecsökkent, sérültekben is bővelkedtek, így a vezetés úgy döntött, végleg feladják a csatározást…

Néhány nappal később megszületett a békeszerződés, melyben kijelentették, a két országrész ismét egynek számít. Végre mindenki békében élhetett… Majdnem mindenki…

A külföldi haderők visszatértek saját hazáikba, nálunk pedig megkezdődtek az újjáépítések. Újra minden olyan virágzó lett, mint régen… Én is azzal maradhattam, akit igazán szeretek. Most boldogabb vagyok, mint valaha…S hogy mit hoz nekünk a jövő?? Ki tudja… Reméljük a legjobbakat!!

Hát…Így ért véget egy gumiho életének talán nem is olyan rövidke meséje…

The End ^^